Utolsó kívánság

 Az utca teljesen kihalt volt, így a férfi nyugodtan kiléphetett az árnyék takarásából, hogy felsiessen a ház lépcsőjén, ahonnan még egy gyors pillantást vetett a környékre. Minden csendes volt, csak a szomszéd sugárút forgalmának tompa hangjai hallatszottak. Ez is csak egy olyan nap, mint a többi, – futott át a férfi agyán – egy munkával töltött nap. A bejárati ajtó nem jelentett gondot, fejből tudta a kódot és az azonosító kártyáját is elfogadta a mechanikus zárszerkezet. Hang nélkül lépett be az ajtón.

Odabent égtek a lámpák, mintha csak várták volna. Egyértelmű lett volna, merre kell mennie akkor is, ha nem ismeri olyan jól a járást. Csak azokban a helyiségekben volt világos, amin át kellett haladnia a céljáig. Nem sietett, inkább a falakon függő festményeket nézte. Imádta a régiségeket, ez volt a hobbija. Közülük is a régi képek voltak a kedvencei. Itt pedig bőven volt belőlük. Sok ismerős volt, de akadtak olyanok is, melyeket most látott életében először ilyen közelről. Szívesen megállt volna gyönyörködni, de dolga volt. Most a munkájára kellet koncentrálnia.

Elérte a dolgozószoba ajtaját. Nem volt bezárva, de odabent nem égett más fény csak a szemközti kandalló vöröses lángja, ami szinte keretbe foglalta a hatalmas bőrfotelt, mely háttal állt a fénynek és szinte uralta a szobát. A bérgyilkos sejtette, hogy tudatos a beállítás. A fotelban ülő férfi nem akarta, hogy lássa az arcát, és ezt nem is bánta. Tudta, hogy legalább hetvenöt évesnek kell lennie. Pontosabban ennyi idő telt el a születési idejétől, de valójában legalább három-négy évvel idősebb volt, ha nem többel. Ölében egy bőrkötéses, legalább négyszáz éves könyv feküdt. Első kiadás. A szobába lépő gyilkos jól tudta mi az. Élete legfőbb célja volt, hogy megszerezze ezt a könyvet, melynek értéke szinte felbecsülhetetlen. Nem tudta róla levenni a szemét, míg az idős férfi félre nem tette a mellette lévő asztalra. Ekkor pillantotta meg a fegyvert, - mely pontosan úgy nézett ki, mint ami nála volt a kabátja alatt.

Áldozata felemelte fejét. Valószínűleg rá nézett, de a szemét nem látta, az árnyék jótékonyan eltakarta. „Jobb is így” – gondolta. Most már szeretett volna minél előbb túl lenni az egészen. Eredetileg úgy gondolta, feltesz néhány kérdést az előtte ülő férfinak, de már nem látta értelmét. Talán nem is válaszolna, vagy ha mégis, nem biztos, hogy örülne a hallottaknak. Csak legyen már túl rajta. Felemelte a fegyvert az asztalról…

Az ajtót gondosan bezárta maga után. Senki nem fogja tudni, hogy nem belülről zárták be. Az ujjlenyomatok miatt sem kell aggódnia, nem fognak semmi különöset találni a rendőrök. Se megérkezni, se elmenni nem látta senki, erről gondosan meggyőződött. Visszatért a sikátorba a garázshoz, ahol az időgépet hagyta. Negyed órát sem töltött ebben a korban. Úgy döntött, hogy öt perccel az utánra tér vissza saját korába, mint ahogy azt elhagyta. Nem volt szüksége többet erre a munkára szentelnie az idejéből.

Csaknem negyven évet utazott vissza az időben. Ugyanabban a garázsban volt, ahonnan elindult. A földrajzi koordinátákon nem is kellett változtatnia. Kilépett a félhomályba. A sikátor most sem volt jobban megvilágítva, mint harmincnyolc évvel később. Gondosan bezárta az ajtót és bekapcsolta a riasztót, majd nyugodt léptekkel elindult az utca felé. Most nem kellet óvatosnak lennie. Bárki láthatta, hiszen csak egy egyszerű járókelő volt, aki kiment valamiért a garázsához és most hazatér. Ugyanazt az utat tette meg, mint amit alig negyed órája és ugyanabba a házba lépett be, ugyanazt a kódot használva nyitotta ki az ajtót.

A lakás megdöbbentően hasonlított arra, melyet az imént hagyott el, avval az eltéréssel, hogy az imént látott régiségek java része hiányzott, de megnyugtató volt a tudat, hogy egyszer majd milyen kincsek lesznek itt felhalmozva. A dolgozószoba is kihaltnak tűnt az imént látotthoz képest. Ott volt a bőrfotel is, ezúttal a kandalló felé állítva, melyben kísérteties hasonlatossággal lobogott a tűz.

A férfit Andrew Boemannak hívták és időutazó bérgyilkos volt. Szinte bármilyen korban vállalt „munkát”, de a jövőbe nem szívesen utazott. Felderítetlen és titokzatos kor volt a számára. Csak igazán kivételes alkalommal vállalkozott ilyen küldetésre. Az iméntinél különlegesebb megbízást azonban még sosem kapott és tudta, hogy többet nem is kaphat. Az ügy lezárásaként elővette a levelet, mely alig egy hete érkezett címére. Formailag megfelelt a többi felkérésnek, de itt nem szerepelt felajánlott összeg. Ezt a munkát szívességből kellett vállalnia, és ami a legfurcsább volt, a megbízó saját gyilkosságát kérte benne. Erre eddig nem volt példa, de a levél írójának kiléte miatt nem mondhatott nemet.

Hanyag mozdulattal dobta a papírt a tűz felé, mely egy elegáns csavart leírva a levegőben az egyik hasáb fára esett. A lángok szinte azonnal elnyelték a papírt, utoljára a levél írójának neve tűnt el a tűzben: Andrew Boeman.

 Hajnali kettőkor ismét kinyílt az ajtó. Az idős férfi lassan, és halkan, de határozottan haladt végig a lakáson. Vigyáznia kellett, mert jól emlékezett, hogy mindig éber alvó volt. Gond nélkül eljutott a fiatalkori önmagához. Pár pillanatra megállt. Tudta, milyen kivételes pillanat ez. Sokáig azonban nem mert időzni. A tűpisztollyal beadta az altatót az előtte fekvő férfinak, majd a fejére tette a készüléket. Gyorsan elvégezte a szükséges beállításokat. Ügyelt rá, hogy csak a megfelelő emlékképekhez nyúljon hozzá. Néhány perc volt az egész, de mikor távozott, biztos volt benne, hogy semmilyen emlékkép nem maradt se a megbízásból, sem a végrehajtásából.

                                                                                          Hajdics Norbert

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.